Apja, Schiller Jenő régiségkereskedő volt, anyja, Steiner Katalin a háztartást vezette.
1945-ben az illegális kommunista mozgalomban használt legismertebb nevét vette fel.
1924-ben érettségizett. Egy évig magánúton mintázást, rajzolást tanult, 1926-ban
beiratkozott a budapesti Magyar Királyi József Műegyetem építészmérnöki karára.
1931-ben felvették az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1932-ben lakbérsztrájk szervezése miatt letartóztatták, néhány hónapig vizsgálati fogságban volt,
majd internálták, ezután egyetemi tanulmányait sem folytathatta. 1935-ben a Vasas
című szakszervezeti ellenzéki lap szerkesztése miatt újra letartóztatták, és tizenkét
évre ítélték, amit 1937-ben öt évre mérsékeltek. A Margit körúti fegyházban raboskodott, 1940-ben szabadult. A fővárosból kitiltották, ezért hamis papírokkal élt Budapesten, németellenes, antifasiszta röpiratokat nyomtatott, részt vett a Szabad Nép című
illegális kommunista lap szerkesztésében. 1942 tavaszán lebukott, tizenkét évre ítélték,
de 1944 márciusában színlelt betegsége miatt büntetését megszakították. 1944 nyarán
megtalálta az utat a Békepárthoz, amely szeptemberben újra felvette a kommunista
párt nevet. A Központi Bizottság tagjaként ő tartotta a kapcsolatot a párt szeptember
végén megalakult Katonai Bizottságával, 1944 őszén katonai és szabotázscsoportokat
szervezett. Októberben letartóztatták, novemberben egy Németországba induló rabvonatról Komárom előtt két társával együtt sikerült megszöknie.
1945. január 19-én a szovjet uralom alá került Pesten ő vezette az immár legális
Magyar Kommunista Párt Központi Bizottságának első ülését, január 22-étől február
22-éig a KB Propaganda Osztályát irányította. 1945. március végén megtették a párt
központi lapja, a Szabad Nép felelős szerkesztőjévé (a főszerkesztő Révai József lett).
1945. májustól 1953. június végéig az MKP – illetve 1948. júniustól a szociáldemokrata
párt beolvasztásától létrejött Magyar Dolgozók Pártja – Politikai Bizottságnak tagja
(1946. október és 1949. szeptember között póttagja) volt, 1950. május végétől 1953.
júniusig a Központi Vezetőség Szervező Bizottságának munkájában is részt vett. 1950.
áprilistól az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályát vezette. 1954. júliusban kinevezték a Szabad Nép szerkesztőbizottsága vezetőjének. Mindezek mellett 1945. áprilistól 1957. májusig folyamatosan parlamenti képviselő, 1949. augusztus 23-i megalakításától 1953. júliusig a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács tagja volt. Révai
mellett fontos szerepet játszott a kommunista párt sematikus irodalom- és művészetpolitikájának alakításában, az irodalmi élet szovjet mintára történő átszervezésében.
Neve a sztálinista művelődéspolitika egyik szimbóluma lett. A Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa (1956. február 14–25.) után támogatta a Rákosi Mátyás
megbuktatására irányuló kísérleteket, szorgalmazta a törvénysértések felülvizsgálatát.
Az 1956-os forradalom idején kiállt Nagy Imre politikája mellett, s ebben a szellemben
szerkesztette a kommunista párt központi napilapját. Bár a jugoszláv nagykövetség
felajánlotta az ő számára is a menedékjog megadását, nem élt a lehetőséggel.
Az 1956. november 4-i szovjet intervenciót követően elzárkózott attól, hogy belépjen a Magyar Szocialista Munkáspártba és a Kádár-kormányba. Ugyanakkor az MSZMP
Ideiglenes Intéző Bizottsága november 21-én megbízta az októberi események feldolgozásával. A felkérést azonban 1957. január 25-én visszavonták, későbbi tagfelvételi
kérelmeit elutasították. 1956 végétől néhány hónapra a Magyar Munkásmozgalmi Intézetben kapott állást. 1957-től 1960-ig, valamint 1963 és 1966 között a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójaként dolgozott, közben 1960. március és 1963. január között a
Hunnia Filmgyártó Vállalat irányítója volt. 1966-ban vonult nyugdíjba.
Élete utolsó két évtizedében szigorú önvizsgálatot tartott múltja felett. Eleinte
szépirodalommal próbálkozott, majd a hetvenes évek elejétől megjelentek politikai,
morális, művészeti témákhoz kapcsolódó, a múltat átértelmező írásai.