elnök
Magyar Építőmunkások Országos Szabad Szakszervezete
1945 - 1950.03
államtitkár
Közellátásügyi Minisztérium
1945.05 - 1945.09.27
elnök
Építő-, Fa- és Építőanyag-ipari Dolgozók Szakszervezete
1956.10 - 1959.11
alelnök
Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége
1956.10.31 - 1956.12.02
elnök
Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége
1956.12.02 - 1958.03.02
elnök
Szakszervezetek Országos Tanácsa
1958.03.02 - 1965.06.28
Somogyi Miklós gazdasági cseléd, kubikos, gátőr, majd 7 kataszteri holdas kisbirtokos és Pintér Teréz házasságából született. Rajta kívül öt fiatalabb testvére érte meg a felnőttkort, köztük Somogyi Imre parasztpárti politikus, 1945–1947 között nemzetgyűlési képviselő, a „Kertmagyarország” gondolatának hazai népszerűsítője.
Öt elemi elvégzését követően kisbéres lett, majd tizennégy éves korában ácstanoncnak állt. 1913. szeptemberben kapta meg segédlevelét, ezután Németországban és Belgiumban szélesítette szaktudását. Az első világháborút az I. honvédezred tizedeseként harcolta végig, többnyire az olasz fronton szolgált. 1918. november elején, a padovai fegyverszüneti egyezmény életbe lépése előtt néhány órával háromszázezer társával együtt olasz hadifogságba esett, csak 1919 decemberében került haza. A két világháború között kisiparosok mellett szakmájában dolgozott, 1932-ig szülőhelyén, majd a főváros környéki községekben élt, 1945-ben költözött Budapestre.
1923-ban Abonyban csatlakozott a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségéhez (MÉMOSZ), belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba és a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségébe is. 1928-ban lett az építőmunkások szövetsége központi vezetőségének tagja, 1930-ban az ácsszakosztály vezetője. 1933-ban és 1935-ben egyik irányítója volt a 48 órás munkahétért és a minimálbér rögzítéséért folytatott építőmunkássztrájkoknak. 1933-ban a MÉMOSZ országos alelnökévé, 1938-ban a felügyelőbizottság elnökévé, 1941-ban a szakszervezet elnökévé választották. Györffy István megbízásából szerény díjazásért Mezőkövesden és környékén néprajzi gyűjtést végzett.
1940-ben lett az illegális kommunista párt tagja. Részt vett a Történelmi Emlékbizottság megalakításában, az 1942. március 15-i tüntetésen a MÉMOSZ-küldöttséget vezette. A német megszállás után letartóztatták, és Nagykanizsára internálták, mert nem volt hajlandó együttműködni a Sztójay-kormány által kirendelt szakszervezeti biztossal. A Lakatos-kormány szeptemberben szabadon engedte, a fővárosban a kommunista párt katonai bizottságának tagjaként az ellenállást szervezte, megkísérelt együttműködni a németellenes diákokkal, horthysta katonatisztekkel. Találkozott ifj. Horthy Miklóssal is, fogadta Bethlen István volt miniszterelnök, majd harmadmagával a kormányzó is, de a budapesti munkásság felfegyverezésének feltételeiről folytatott tárgyalásaik nem jártak sikerrel. A Görgey-zászlóalj akcióiba bekapcsolódva maga is részt vett a fegyveres harcokban, a Bimbó utcában fegyverraktárt állítottak fel.
Budapest ostroma alatt a bevonuló szovjet csapatok Zuglóban letartóztatták, a gödöllői fogolytáborból személyének igazolása után Debrecenbe utazhatott. Az MKP-központ fővárosba költözése után a Központi Vezetőség szakszervezeti osztályára került, később az osztály feladatait átvevő héttagú szakszervezeti bizottság tagja lett. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. májusi átalakításakor közellátásügyi államtitkárrá nevezték ki, tisztét 1945. szeptember végéig töltötte be. 1945. áprilisban az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjává választották, s az 1953–1958-as ciklust kivéve 1971-ig tagja volt a törvényhozásnak. 1948 őszén fontos szerepe volt a MÉMOSZ átalakításában, az építőipari szakmák ágazati szakszervezetének a megteremtésében. 1949-ben megválasztották az építőmunkások szakszervezeti világszövetsége elnökének, de 1950. áprilisban leváltották a szakszervezet éléről, s a politikai életből száműzve 1956-ig az egyik fővárosi téglagyár, a Magyar Kerámia Nemzeti Vállalat (később Épületkerámia Vállalat) igazgatója volt.
Az 1956-os forradalom kirobbanása után fegyvert fogott a kőbányai MDP-székház védelmében. Október 31-én megválasztották a Szakszervezetek Országos Tanácsa helyébe lépő Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége alelnökévé. A novemberi 4-i szovjet intervenció után tagja lett az MDP utódaként megalakított Magyar Szocialista Munkáspárt első, 21 fős Ideiglenes Központi Bizottságának, 1956. november 9-én elmondott rádióbeszédében a Kádár-kormány támogatására szólította fel a munkásokat. Az IKB 1956. november 11-i első ülésén még helyeselte Aczél György felvetését a jugoszláv típusú semlegességről és a Nagy Imrével folytatandó tárgyalásokról, a december 2–3-i ülésen már határozottan az ellenforradalom koncepciója mellett foglalt állást.
1956. decemberben Vas-Witteg Miklóstól átvette a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége elnöki tisztét (a testületet 1958. márciustól nevezték ismét SZOT-nak), ő lett az építőmunkás-szakszervezet elnöke is. 1957. februárban bekerült a párt legszűkebb irányító testületébe, az Ideiglenes Intéző Bizottságba, a júniusi országos pártértekezleten a testület örökébe lépő Politikai Bizottságba, valamint megválasztották a párt Központi Ellenőrző Bizottsága elnökévé. 1957-től 1958. márciusig a Magyar Partizánszövetségnek is ő volt az elnöke. 1959. novemberben megvált az Építő-, Fa- és Építőanyag-ipari Dolgozók Szakszervezete, decemberben a KEB elnöki posztjától. 1965. jún
iusban a SZOT elnökeként vonult nyugállományba, a PB-ből 1966. decemberben maradt ki. Nyugdíjasként 1967. májustól 1975. decemberig a SZOT Számvizsgáló Bizottság elnökeként tevékenykedett, s haláláig a Magyar Partizánszövetség választmányának és országos bizottságának a tagja volt.