miniszter
Könnyűipari Minisztérium
1949.06.11 - 1950.08.04
elnökhelyettes
Minisztertanács
1956.07.30 - 1956.10.27
tag
Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány
1956.11.04 - 1957.05.09
elnökségi tag
Hazafias Népfront Országos Tanácsa
1957 - 1962
államminiszter
1957.05.09 - 1960.01.05
elnökhelyettes
Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET)
1961.10.07 - 1963.03.21
tag
Budapesti Nemzeti Bizottság
képviselő
Ideiglenes Nemzetgyűlés
elnöki tanács tag
Magyar-Jugoszláv Baráti Társaság
elnök
Magyarországi Munkásdalegyletek Országos Szövetsége
elnökségi tag
Magyar-Szovjet Művelődési Társaság
országgyűlési képviselő
Apja, Marosán György görög katolikus kántortanító volt, az első világháború kitörése után anyagi okokból öngyilkos lett. Anyja, Lőrincz Mária, aki eredetileg szintén tanítással foglalkozott, férje halála után hat gyerekével Nagyváradra költözött. 1917-től – három idősebb testvére mellett – a debreceni árvaházban nevelkedett. 1919 őszén, a román megszállás idején testvéreivel együtt vitték vissza Nagyváradra, mint „román származásút”. Fia, Marosán György fizikusnak tanult, majd közgazdász lett, a Németh-kormány alatt miniszterhelyettesként a Minisztertanács Sajtóirodájának vezetője volt.
Négy elemit végzett, rövid ideig kereskedő-, majd hentestanonc volt, végül a Steiner- pékségbe szegődött inasnak. 1922-ben itt kapta meg segédlevelét, csatlakozott a nagyváradi sütőipari munkások szakszervezetéhez. 1925-ben a városi sütőmunkások közgyűlésén első alkalommal szólalt fel szónokként. 1926-ban áttelepült Magyarországra, a fővárosban vállalt alkalmi sütőipari munkát. Azonnal bekapcsolódott a magyar szakszervezeti mozgalomba, 1927-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. Munkásotthoni kapcsolatait felhasználva 1931-ben vándorútra ment Németországba és Skandináviába. 1934-től részt vett a párt szemináriumain, szónokképző tanfolyamon pallérozta ez irányú képességeit, sőt akrobataoktatói állást is vállalt.
1939-ben az Élelmezési Munkások Országos Szövetségének főtitkárává választották, 1943-ban pedig a szakszervezet elnöke lett. 1941-ben bekerült az SZDP fővárosi vezetőségébe. 1942-ben egyik kezdeményezője volt a József Attila Emlékbizottság megalakításának, amelynek működtetésében illegális kommunista barátai is támogatták. 1942 nyarán letartóztatták, három hónapot vizsgálati fogságban töltött a Margit körúti börtönben, de az SZDP vezetése elérte szabadon bocsátását. 1943-ban az SZDP országos vezetőségének vidéki szervezőtitkára lett. 1944. márciusban, Magyarország német megszállását követően újra letartóztatták, és Nagykanizsára internálták. Októberben szabadult, résztvevője volt a két ekkor illegális munkáspárt háború utáni politikai együttműködését előkészítő megállapodásnak.
1945 januárjában a fővárosban szerveződő szociáldemokrata pártvezetés megbízottjaként Debrecenbe utazott, hogy felvegye a kapcsolatot az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal. 1945. április 2-án Budapesten beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, 1945. novemberben, 1947. augusztusban és 1949. májusban is parlamenti mandátumot szerzett. Az SZDP 1945 augusztusában tartott XXXIV. kongresszusán az országos pártvezetőség és a politikai bizottság tagjává, vezető titkárrá, 1947 februárjában, a párt XXXV. kongresszusán főtitkárhelyettessé választották. 1945-től a szociáldemokrata pártközpont úgynevezett vidéki osztályát vezette. 1945. novemberben a Sztójay-perben a politikai ügyész szerepét is felvállalta. Számos társadalmi és politikai szervezet vezetőségébe választották be: a Magyarországi Munkásdalegyletek Országos Szövetségének elnöke, a Magyar–Jugoszláv Baráti Társaság elnöki tanácsa tagja, a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság országos elnökségi tagja, a Budapesti Nemzeti Bizottság tagja is volt.
A két világháború között vallott felfogását követve a munkáspártok egyesítésének élharcosa maradt, a koalíciós években taktikai lépésekben napi politikáját a Magyar Kommunista Párt legfelsőbb vezetésével is egyeztette. Az SZDP és az MKP szoros együttműködésének szorgalmazása miatt szembekerült pártjának azon vezetőivel, akik az önálló szociáldemokrata politika és a szervezeti különállás megőrzésének fontosságát vallották. 1947–1948 fordulójától – amikor a kommunista párt egyre nyomatékosabban vetette fel a két párt fúziójának kérdését – meghatározó szerepet játszott az ezt ellenző vezetőknek a pártból való eltávolításában és a kommunistákkal való szervezeti egyesülés előkészítésében. Az SZDP 1948. február 18-i nagy-budapesti összvezetőségi ülésén Szakasits Árpád főtitkár távollétében támadta a párt jobbszárnyának „egységbontó és munkásáruló politikáját”, s egyúttal bejelentette képviselőinek „lemondását”. 1948. február 21-én pártja nevében Révész Ferenc és Vajda Imre mellett ő írta alá az MKP megbízottaival az – akkor még titkos – egyesülési dokumentumot, március 10-én tagja lett a két párt közös Politikai Bizottságának és Szervező Bizottságának.
1948 júniusában a Magyar Dolgozók Pártját életre hívó egyesülési kongresszuson bekerült a Központi Vezetőségbe, a PB-be, a Szervező Bizottságba és a Titkárságba, valamint ő lett a párt harmadik főtitkárhelyettese (ebben a tisztségében 1950 májusától az MDP KV Adminisztratív Osztályát felügyelte). 1948 augusztusában az MDP nagy-budapesti titkárává is megválasztották. 1949. júniusban könnyűipari miniszternek nevezték ki. Tagja lett a gazdaságirányításban meghatározó szerepet játszó Népgazdasági Tanácsnak, emellett az Országos Nemzeti Bizottságnak, a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsa elnökségének is.
1950. július 6-án az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, 1950. november 24-én a Budapes
ti Büntető Törvényszék a Szakasits Árpád és társai per másodrendű vádlottjaként koholt vádak alapján kötél általi halálra ítélte, amelyet a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság december 11-én életfogytiglani fegyházbüntetésre változtatott. 1956. március 29-én szabadon bocsátották, 1956. június 27-én a perújítási tárgyaláson bűncselekmény hiányában felmentették a vádak alól.
1956. július 18-án ismét tagja lett az MDP PB-nek, július 30-án pedig kinevezték a Hegedüs-kormány miniszterelnök-helyettesévé. A politikai válság kezelhetőségét 1956 nyarán Kádár János pártvezetővé emelésétől remélte. Gerő Ernő első titkári megválasztását szükségmegoldásként elfogadta, Nagy Imre reaktiválását már akkor is mereven elutasította. Ennek megfelelően a forradalom alatt passzív maradt. Október 31-én a Széna téri felkelők letartóztatták, de kihallgatása után szabadon engedték. 1956. november 2-án a tököli szovjet parancsnokságra távozott, 4-én itt értesült arról, hogy neve szerepel a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány névsorában. Tagja lett az MDP örökébe lépő Magyar Szocialista Munkáspárt legfelső vezető testületeinek, az Ideiglenes Intéző Bizottságának és az Ideiglenes Központi Bizottságának (1957. júniustól PB, illetve KB). 1957 februárjában az IKB akkor felállított Titkárságában az adminisztratív titkár teendőit is elvállalta, mintegy Kádár helyetteseként dolgozott. 1957. április 30-án megbízták a budapesti pártbizottság vezetésével. A forradalom résztvevői ellen könyörtelen fellépést követelő, uszító, demagóg beszédeivel a megtorló kommunista hatalom egyik jelképévé vált. Több alkalommal magának vindikálta a szovjet csapatok behívását. 1958. novemberben ismét országgyűlési képviselő, 1960. januárban – az államminiszteri székből való távozásakor – a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács tagja, 1961. októberben helyettes elnöke lett. 1957 és 1962 között tagja volt a Hazafias Népfront Országos Tanácsa elnökségének és a Fővárosi Tanácsnak is.
Az MSZMP KB-nak „a személyi kultusz éveiben a munkásmozgalmi emberek ellen indított törvénysértő perek lezárásáról” szóló, 1962. augusztusban elfogadott határozata előmunkálatai során a tervezettel szemben több ponton különvéleményt fogalmazott meg. Nehezményezte, hogy a készülő határozat hatálya csak a párt törvénytelenül meghurcolt tagjaira terjedt ki, és érintetlenül hagyta a párton kívüliekkel megesett justizmordok kérdését. Háttérbe szorításaként élte meg Kádár vezető szerepének megkérdőjelezhetetlenségét, és szemére vetette, hogy a PB-ben sem érvényesíti a kollektív vezetés deklarált normáit. Az elmérgesedő konfliktus következményeként 1962. szeptember 1-jén levélben mondott le tisztségeiről. Válaszul az MSZMP KB 1962. október 12-én felmentette KB-titkári posztja alól, s a PB-ből és a KB-ból egyaránt kizárta. Az Elnöki Tanács elnökhelyettesi székében – funkciójának gyakorlásától külön PB-határozatban tiltva el – 1963. márciusig, az új parlament megalakulásáig meghagyták. 1965-ben kilépett az MSZMP-ből. 1972-es visszavétele után, bár funkcióba nem került, gyakorlatilag rendezte viszonyát Kádárral, s kapcsolatteremtő szándékkal több, szociáldemokraták által kormányzott nyugat-európai országban járt. 1989. decemberben ő nyitotta meg a Magyar Szocialista Párt létrejötte után újjáalakuló MSZMP kongresszusát, amelyen a KB tiszteletbeli tagjává választották.