Apját, Fischer Ernőt, aki szabómesterként dolgozott, az I. világháború kitörése után
behívták katonának, s a fronton elesett. Anyja, Weisz Katalin ruhaboltot nyitott, ennek
a bevételéből tartotta el hat gyerekét.
A négy elemi után három gimnáziumi osztályt végzett. 1928–1931-ben Budapesten,
1931–1932-ben Jánoshalmán egy fatelepen segédmunkásként kereste kenyerét. 1932-
ben Kiskunhalason műbútorasztalos-inasnak állt. Segédlevele 1934. évi megszerzését
követően rövid ideig Baján, a Polláck-bútorgyárban, majd Újpesten, a Szántó testvérek,
később a Sümegi testvérek bútorgyárában, 1943-tól a józsefvárosi Mahunka-bútorgyárban
és más üzemekben dolgozott szakmájában. 1935-ben belépett a famunkások szakszervezetébe,
majd a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, később kapcsolatba
került az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjával is (pártagságát 1937-től ismerték
el). 1942. júniusban, a nagy kommunista lebukások idején őt is letartóztatták, novemberben
hat hónap fogházra ítélték, büntetését a vizsgálati fogsággal letöltöttnek
ismerték el. Az ország német megszállása (1944. március 19.) után illegalitásba vonult,
igazolványokat szerzett az üldözötteknek, bekapcsolódott a Magyar Front szervezésé-
be. 1944. augusztusban ismét lefogták, de november elején egy Németországba tartó
rabvonatról Komáromnál két társával (az egyikük Horváth Márton volt) megszökött,
és visszatért Budapestre. Még ugyanabban a hónapban megszervezte a kommunista
párt újpesti területi bizottságát, amelynek ő lett a titkára. 1944. decembertől az újpesti
partizáncsoport parancsnokaként részt vett a fegyveres ellenállásban. Társaival sikerült
megakadályoznia az újpesti víztorony németek által tervezett felrobbantását.
A szovjet csapatok 1945. januári bevonulását követően a Magyar Kommunista Párt
újpesti titkáraként, áprilisig egyúttal Pest megyei pártszervezőként tevékenykedett.
1945. januárban bekerült a vármegyei nemzeti bizottságba, májusban a törvényhatósági
bizottságba, ahol a kommunista frakció vezetője lett. 1945. július és december között
hat hónapos pártiskolát végzett, amely után visszahelyezték Újpestre. 1946 őszétől az
MKP nagy-budapesti bizottsága káderosztályát vezette, 1948. márciusban részt vett a
száznál több alkalmazottat foglalkoztató üzemek államosításának előkészítésében, a
pártegyesítés – az SZDP-nek az MKP-ba való beolvasztása – után, 1948. szeptember és
1949. március között pedig a párttagrevízió lebonyolításában.
Az 1947. augusztusi parlamenti választásokon pótképviselő lett, 1948. júniusban behívással
jutott be az országgyűlésbe, ettől kezdve 1967-ig folyamatosan a törvényhozás
tagja maradt. Visszaemlékezései szerint 1949 elején kinevezték a Magyar Dolgozók
Pártja Központi Vezetősége Káderosztálya helyettes vezetőjének, az MDP KV Titkársága
jegyzőkönyvei azonban arról tudósítanak, hogy az erről szóló döntés csak 1949.
június 28-án, a Rajk-per vádlottjainak (köztük Szőnyi Tibornak, a Káderosztály vezetőjének
és egyik helyettesének, Szalai Andrásnak) letartóztatása után született meg.
1951. júliustól a sztálinvárosi pártbizottság első titkára (1951. novemberig a várost Dunapentelének
hívták), 1954. szeptembertől a Rákosi Mátyás nevét viselő csepeli vasmű
párttitkára volt. 1955. novemberben külkereskedelmi miniszterhelyettessé nevezték ki.
1956. júliusban az MDP Központi Vezetőségének tagja lett. A KV 1956. október 23/24-i,
a forradalom kitörése miatt összehívott ülésén beválasztották a testület akkor megalakított
Katonai Bizottságába. E tisztében részt vett a statáriumrendelet kidolgozásában,
kiállt a felkelés fegyveres leverése mellett, majd támogatta a katonai diktatúra bevezetésére
tett javaslatot.
Az 1956. november 4-i szovjet intervenció után csatlakozott a Kádár-féle vezetéshez.
Bekerült az MDP utódaként életre hívott Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes
Központi Bizottságba (az ideiglenes jelzőt 1957. június 29-én hagyták el a testület neve
elől) és az újonnan felállított Szervező Bizottságba, amelyet azonban már 1957. február
26-án, a KB Titkárságának megalakítása miatt meg is szüntettek. A Szervező Bizottság
tagjaként a karhatalom ügyét tekintette a fő kérdésnek. Az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága
1956. november 21-ei ülésén a volt ÁVH-sok reaktiválása mellett érvelt: „Vagy
a határőrséghez osszuk be a volt államvédelmieket, vagy más egységekbe osszuk be
őket. Munkakönyvet, igazolványt biztosítani kell számukra.” Ugyanezen az IIB-ülésen
pártösszekötőként delegálták a Magyar Néphadsereg Katonai Tanácsához. Feladata –
1956 októberéhez hasonlóan – a párthoz lojális önálló fegyveres erő megteremtésének
elősegítése volt.
Miután a december 3-ai IKB-ülésen megszületett a döntés a politikai ellenállással
szembeni fegyveres fellépés lehetőségéről, másnap Földes az új „vonal” ismeretében
vehetett részt a Katonai Tanács másnapi ülésén. Az erről fennmaradt rövidített jegyzőkönyv
szerint a párt delegáltjaként egyértelműen agresszívebb lépéseket követelt:
„az ellenforradalom új szakaszához érkezett”. Az „ellenforradalmárok
is nyilván taktikát
változtattak, és kisebb csoportokban fognak tevékenykedni, esetleg el fognak vegyülni
a fegyvertelen nép között. Nem gyerekjátékról van szó. A proletárdiktatúráról van szó
[…] Az ellenforradalmárok […] 6-ára fegyveres harcra szólítanak fel […] Katasztrófa lenne,
ha nem tesszük meg a szükséges és határozott lépéseket.”
Visszaemlékezései szerint 1956 végén, hivatalosan 1957. február 12-én tették meg
a Káderosztály vezetőjévé, elsődleges feladata a fontosabb pártkáderek forradalom
alatti magatartásának kivizsgálása volt.
1958. februárban a belügyminiszter első helyettesévé nevezték ki: ő felügyelte a
határőrséget, a karhatalmat, a tűzrendészetet, a légoltalmat, 1959. júniustól a politikai
rendőrség kötelékéből kiemelt kormányőrséget és 1963. novemberig, az Igazságügy-
minisztériumhoz való csatoláság, a büntetés-végrehajtást. 1964. decembertől első
miniszterhelyettesi rangban az Országos Erdészeti Főigazgatóságot vezette. 1967.
áprilistól a főigazgatóság, a földművelésügyi és az élelmezésügyi minisztérium összevonásával
létrehozott Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban miniszterhelyettesként
három főosztályt irányított. Az MSZMP X. kongresszusán (1970. november
23–28.) kimaradt a KB-ból. 1972. januártól a Hungexpo Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgatójává
nevezték ki, ahonnan 1980. december végén vonult nyugállományba.
Szenvedélyes vadász volt, Szuhai István néven vadásztörténeteket is írt.