Név:
Aczél György
Született:
Budapest, 1917.08.31
Meghalt:
Budapest, 1991.12.06
Beosztás:
első titkár
Testület:
MDP Baranya Megyei Bizottsága
Aczél György
Született: Budapest, 1917.08.31
Meghalt: Budapest, 1991.12.06

Névváltozatok:
    1917.08.31 - 1946.02.01 Appel Henrik

Párt- és tömegszervezeti tagság:

Pártfunkció:

Munkahely, egyéb foglalkozás, szolgálat, jogviszony:
    munkaszolgálat 1942 - 1942
    börtönbüntetés 1949.07.06 - 1954.07.17
    miniszterhelyettes Művelődésügyi Minisztérium 1957.04.12 - 1958.02.10
    képviselő Országgyűlés 1958 - 1967
    a miniszter első helyettese Művelődésügyi Minisztérium 1958.02.10 - 1967.04.18
    elnökhelyettes Minisztertanács 1974.03.21 - 1982.06.25

Szerkesztett életrajz:
Appel Henrik néven született. Édesapja, Appel Gyula halála miatt – aki hentessegéd
volt – nyolcévesen árvaházba került. 12 éves korában édesanyja, Weimann Aranka újra
férjhez ment, így kitették az árvaházból, s emiatt a polgári iskolát kényszerűségből
félbehagyta. Mostohaapja viszont nem fogadta be, ezért bentlakásos kőművesinasnak
adták, de nincs rá konkrét adat, hogy megszerezte a kőműves segédlevelet. 1936-ban
beiratkozott az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémiára, de már az első évben lemorzsolódott. A színiakadémián vette fel az Aczél nevet, a Györgyöt az 1930-as
évek végétől használta (a hivatalos névváltoztatás időpontja 1946. február).
Az 1930-as évek elején csatlakozott a Somér (Hasomér Hacájir) nevű, a kommunistákhoz
közel álló cionista mozgalomhoz, 1935-ben pedig felvették a Kommunisták
Magyarországi Pártjába. Szoros kapcsolatban állt Ságvári Endrével, jól ismerte
Kádár Jánost is, de nem tartozott az illegális párt vezetői közé. Az 1930-as évek közepétől
dolgozott kőfaragóként a Mottl és Selényi cégnél, zsákhordóként a Naturánál,
kőműves művezetőként a Kudelka és Simó építőipari vállalkozásánál. 1939-ben
nősült, s apósa révén, aki jól menő ügyvédi irodát tartott fenn, építésvezetőként tudott
elhelyezkedni. A színjátszással, versmondással a színiakadémiai próbálkozás
után sem hagyott fel, önálló előadóesteket is tartott, s – „polgári” foglalkozása dacára –
bekerült a fővárosi baloldali értelmiségi, művészi körbe: barátjának mondhatta
többek között Radnóti Miklóst, Vas Istvánt, Bálint Györgyöt, Mérei Ferencet.
1942-ben behívták munkaszolgálatos katonának, de még az év őszén betegség révén
sikerült leszereltetnie magát. 1944-ben, a német megszállás idején, majd a nyilas
uralom alatt a kommunista párt részére fontos megbízatásokat teljesített (elsősorban
kapcsolatait megmozgatva pénzt és papírokat szerzett a cionista mozgalomtól, amely
az antifasiszta összefogás jegyében a kommunista ellenállást is támogatta), egyúttal
aktív embermentést folytatott.
1945 tavaszától a Magyar Kommunista Párt országos központjában, a propagandaosztály
kulturális alosztályán kezdett el dolgozni, az év nyarán a Budapest V. kerületi
pártbizottságnál sajtófelelős, a novemberi nemzetgyűlési választások után propagandista
lett. 1946. augusztustól az MKP Zemplén megyei titkára volt, 1947. augusztus 31-
én a párt Borsod, Zemplén és Abaúj választókerületi listáján parlamenti mandátumhoz
is jutott. 1948. májustól a Baranya megyei pártbizottság titkáraként folytatta pályáját,
1949. májusban a Magyar Függetlenségi Népfront Baranya–Tolna megyei listáján ismét
bekerült az országgyűlésbe.
1949. július 6-án az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, a Rajk-per egyik mellékperében,
a Vági Ferenc és társai ügy (az úgynevezett svájci emigránsok ügye) IX. rendű
vádlottjaként a Budapesti Törvényszék koholt vádak alapján 1950. március 22-én 15 év
fegyházra ítélte, amit a Legfelsőbb Bíróság 1950. május 13-án jóváhagyott. A koncepciós
perek felülvizsgálata során, 1954. július 17-én szabadult, 1954. szeptember 1-jén a
perújítási tárgyaláson felmentették a vádak alól, erről azonban csak 1956 májusában
értesítették.
1954. novemberben kinevezték a 23-as Számú Állami Építőipari Vállalat igazgatójává,
a politikai életbe nem került vissza, egyetlen pártfunkciója a Budapest V. kerületi
pártbizottság póttagsága volt. Az 1956-os forradalom kitörése Bécsben érte, október
27-i hazatérése után a Magyar Partizánszövetségbe ment, ahol fegyvert és
rendőregyenruhát kapott, s részt vett az V. kerületi pártbizottság őrzésében; október 31-én
jelen volt a feloszlatott Magyar Dolgozók Pártja helyébe lépő új kommunista párt, a
Magyar Szocialista Munkáspárt megalakításánál.
1956. november 7-e után meghívták az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának
(1957. júniustól Központi Bizottság) tagjai közé. 1956. decembertől tagja volt az MSZMP
Budapesti Ideiglenes Intéző Bizottságának, 1957. júniustól 1959-ig pedig a Budapesti
Végrehajtó Bizottságának. A forradalmi események megítélésében az első hónapokban
a „puhább álláspontot”, a Nagy Imre csoporttal való tárgyalásos megoldásokat
képviselte, ezért hatalmi funkciói megtartása érdekében 1957. február végén önkritikára
kényszerült, ami – többek között – a megtorlásokban és így a Nagy Imre-kérdésben
is a párt keményvonalas álláspontjához való igazodást jelentette.
Aczélnak meghatározó szerep jutott a rendszer ideológiai legitimációjának 1956
tapasztalataiból okuló megalapozásában és értelmiségpolitikájának alakításában. Az
1957 februári kibővített KB ülésen a Kádár-rendszer számára későbbiekben is neuralgikus
pontnak számító március 15-i megemlékezésekkel kapcsolatban tett javaslatai már
erre mutatnak: „Március 15. a miénk legyen. Igen is a kommunisták legyenek a koszorúzásoknál,
és mi uraljuk az utcát. Mi koszorúzzuk meg a Petőfi-szobrot és ne az ellenség.
Ha az ellenség szavalja a »Talpra magyar«-t, nekik jó, ha mi szavaljuk, nekünk jó, nem
szabad engedni, hogy az ellenség a nemzeti érzést kisajátítsa, és az ellenf orradalom
lobogója legyen.” Hasonló szellemben érvelt amellett, hogy a pártnak fokozottabb
erőfeszítéseket kell tennie az értelmiség egyes részeinek megnyerése mellett: „Ha tetszik,
ha nem, nekünk az értelmiségiekkel, s ezekkel az értelmiségiekkel kell felépítenünk a
szocializmust. Azt kell mondani nekik, ami a valóságban van, hogy vannak közöttük
becsületes megzavarodottak, s egy részük csirkefogó, a becsületesek jöjjenek hozzánk,
és harcoljunk együtt a csirkefogók ellen.”
1957. áprilisban a művészeti területekkel (színház, film, képzőművészet, zene) és
a könyv-, illetve folyóirat-kiadással foglalkozó művelődésügyi miniszterhelyettes lett.
1958 februárjától a művelődésügyi miniszter első helyettese volt, e tisztében az inkább
oktatáspolitikus miniszterek (Benke Valéria, 1961-től Ilku Pál) mellett hozzá tartoztak
a kultúrával kapcsolatos kérdések. 1967. áprilisban került a kulturális ügyeket irányító
KB-titkári székbe, 1969 márciusában megkapta mellé a KB Agitációs és Propaganda
Bizottsága elnöki tisztét (1966-tól már a bizottság tagja volt), az MSZMP
X. kongresszusán (1970. november 23–28.) beválasztották a Politikai Bizottságba,
1971. áprilisban ő lett a KB újonnan létrehozott Művelődéspolitikai Munkaközösségének elnöke is.
Mindezek mellett 1958–1967 és 1971–1990 között országgyűlési képviselő volt.
Nevéhez fűződik a Kádár-korszak kultúrpolitikájának megteremtése, amely a rendszer
egyik fontos támaszaként szolgált. Az általa kialakított struktúrát a személyéhez
kötődő rendkívül erős centralizáció, az úgynevezett kegygazdálkodás jellemezte, működését
pedig a KB 1958. július 25-i ülésén elfogadott művelődéspolitikai irányelvek,
elsősorban a „három T” (a támogatott, a tűrt és a tiltott művek) rendszere, szabták meg.
Aczél a korszakban – az 1980-as évek közepéig – bármilyen kulturális kérdésben megkerülhetetlen volt.
Aktuális politikai pozíciójából fakadó hatalma sosem volt egyenlő
tényleges befolyásával, akármilyen posztra került is, kiterjedt kapcsolati rendszerén
keresztül érvényesítette akaratát. Ehhez természetesen az biztosította az alapot, hogy
a kezdettől fogva Kádár János bizalmát élvezte.
1974 márciusában – mint a reformpolitika támogatóját – leváltották KB-titkári tisztségéből,
egyúttal elvesztette a KB Agitációs és Propaganda Bizottsága, a következő
évben a KB Művelődéspolitikai Munkaközössége elnöki posztját is, PB-tagságát azonban
megőrizte. A kulturális KB-titkárság helyett a kevésbé fajsúlyosnak számító
miniszterelnök-helyettesi funkciót kapta meg, e minőségében ő volt a Kossuth- és Állami
Díj Bizottság, az Állami Ifjúsági Bizottság (1974–1982) és megszakításokkal az újonnan
felállított Országos Közművelődési Tanács elnöke (1974–1976, 1980–1982).
A hetvenes évek végétől hatalmi harcba keveredett Pozsgay Imre kulturális, illetve
művelődésügyi miniszterrel, addigi patronáltjával, amely 1982. júniusban Pozsgaynak a
tárcája éléről való leváltásával végződött. Ugyanabban a hónapban Aczél ismét kulturális
KB-titkár, egyúttal a KB Művelődéspolitikai Munkaközössége elnöke lett, de korábbi
módszerei már nem voltak alkalmasak sem a hatalomtól egyre inkább elidegenedő
írótársadalom lojalitásának visszanyerésére, sem az ellenzéki hangok teljes elfojtására.
Miután Kádár elfogadta felkínált lemondását, 1985. márciusban, a XIII. kongresszuson
felmentették KB-titkári tisztéből, és visszahívták legtöbb pozíciójából. Ezt követően
a KB Társadalomtudományi Intézetének lett a főigazgatója. Az 1988. májusi országos
pártértekezleten kihagyták a PB-ből, de Kádár több közeli munkatársától eltérően, a
KB-ban megtarthatta a helyét. 1989 októberében a Társadalomtudományi Intézet éléről
vonult nyugdíjba.

Magyar Nemzeti Levéltár

Postacím: 1250 Budapest, Postafiók 3.

Cím: Budapest I. ker., Bécsi kapu tér 2-4.

Tel.: +36 1 225 2843, +36 1 225 2844 Fax: +36 1 225 2817

E-mail:

Nemzeti Emlékezet Bizottsága

Cím: 1088 Budapest, Vas u. 10.

Tel.: +36 1 800 1450 Fax: +36 1 391 1130

E-mail: