miniszterhelyettes
Földművelésügyi Minisztérium
1951.11.03 - 1952.01.05
állami mező- és erdőgazdaságok minisztere
1952.01.05 - 1952.05.06
állami gazdaságok és erdők minisztere
1952.05.06 - 1953.07.04
miniszter
Földművelésügyi Minisztérium
1953.07.04 - 1954.10.30
első elnökhelyettes
Minisztertanács
1953.07.04 - 1955.04.18
elnök
Minisztertanács
1955.04.18 - 1956.10.24
első elnökhelyettes
Minisztertanács
1956.10.24 - 1956.10.27
Apja, Hegedüs Sándor konvenciós cseléd volt. Anyja, Gecsényi Ida birtokos parasztcsaládból származott, 20 kataszteri hold szántót örökölt, férje korai halála után ő gondoskodott két gyermeke neveltetéséről.
A négy elemit szülőfalujában, a négy polgárit Csornán járta ki, majd a gimnázium ötödik osztályát magánúton elvégezve 1938-ban különbözeti vizsgával felvették a soproni evangélikus líceum hatodik osztályába. 1941-ben, érettségi vizsgája után sikerrel pályázta meg a Turul Szövetség parasztfiatalok továbbtanulását támogató ösztöndíját, s szeptemberben a fővárosi Bolyai Kollégiumba (1942-től Györffy István Kollégium) bekerülve a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem villamosmérnöki karának hallgatója lett. 1942 tavaszától baloldali ifjúsági szerveződések részese volt, 1943-ban bekapcsolódott az akkor Békepárt néven működő illegális kommunista párt tevékenységébe, 1944. májusban a párt „paraszt vonaláról”, az „ifjúsági vonalra” helyezték át. 1944. augusztusban letartóztatták, november elején két év fegyházbüntetésre ítélték. A hónap végén a Margit körúti fegyház evakuálásakor Kelenföldnél több társával együtt sikerült megszöknie a vonatról.
1945. január végén tagja lett a kommunista irányítás alatt álló, de az egységes ifjúsági mozgalom igényével fellépő Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) vezetőségének. 1945 tavaszán a földreform miniszteri biztosa volt előbb Zemplén, majd Sopron vármegyében. Ezt követően a Madisz központjának titkáraként a helyi szervezetek létrehozását bízták rá. 1946 márciusában hat hónapos pártiskolára küldték, onnan korábbi beosztásába került vissza a Madiszba. Politikai karrierje 1947 végétől ívelt fel, amikor Gerő Ernő maga mellé vette az agrárkérdések szakreferensének. 1948-ban megtették a pártközpont Szövetkezetpolitikai Osztályának helyettes vezetője, majd vezetőjévé, 1948. októbertől az összevont Mezőgazdasági és Szövetkezetpolitikai Osztály helyettes vezetője, 1949-től vezetője volt.
1950. júniusban a Magyar Dolgozók Párja Titkárságának tagja lett, ezzel bekerült a pártvezetés belső körébe. Az MDP II. kongresszusa (1951. február 25–március 1.) után a pártvezetés minden fontos testületébe beválasztották: titkári pozíciója mellett a Politikai Bizottságban és a Szervező Bizottságban is helyet kapott. Az iparfejlesztésnek alárendelt agrárpolitika, illetve a téeszszervezések első hullámának kulcskádere lett a központi apparátusban. Pártfunkciói mellett jelentős állami tisztségeket is betöltött: 1951. novembertől a földművelésügyi miniszter helyettese, 1952. januártól állami mező- és erdőgazdasági miniszter volt.
1953 júniusában tagja lett annak a hétfős küldöttségnek, amelyet a Szovjetunió Kommunista Pártja Elnöksége Moszkvába rendelt, így tanúja lehetett Rákosi nyilvános megszégyenítésének. Nagy Imre 1953. július 4-én megalakult kormányában a Minisztertanács első elnökhelyettesévé és földművelésügyi miniszterré nevezték ki. 1955. április 18-án a megbuktatott Nagy Imre utódaként átvette a kormányfői posztot. 1955. május 14-én ő – és Bata István honvédelmi miniszter – írta alá magyar részről a Varsói Szerződés alapító okmányát, ezzel többek között jogalap teremtődött a szovjet hadsereg további magyarországi jelenlétére, amely az osztrák szuverenitás az évi elnyerésével megszűnt (az 1947-es párizsi béke értelmében a szovjet csapatok az ausztriai utánpótlás biztosítására állomásozhattak az országban). Miniszterelnökségének másfél éve visszatérést jelentett az 1953. július előtti gazdaságpolitikához: előtérbe került a nehézipar erőltetett fejlesztése, megszigorították a beszolgáltatási rendszert, korlátozták a szabadpiaci értékesítést, felerősödött a téeszesítési kampány. Ugyanakkor, ha vontatottan is, de tovább folytatódott a koncepciós perek áldozatainak rehabilitációja. Rákosi 1956. júliusi menesztésekor Anasztaz Mikojan a szovjet pártvezetés nevében felajánlotta neki, hogy vegye át az első titkári posztot, ám nem élt a lehetőséggel. A forradalom kirobbanásának másnapján, 1956. október 24-én a KV utasítására a miniszterelnökséget Nagy Imrének adta át, de még az ő nevéhez fűződik a statárium kihirdetése, sőt 28-án visszadátumozott miniszterelnöki ellenjegyzésével vállalta a ténylegesen kérelmező Gerő helyett a politikai felelősséget a szovjet csapatok október 23-i Budapestre hívásáért.
Bár Nagy Imre második kormányának október 27-ig miniszterelnök-helyettese volt, az ellene (is) forduló tömegharag elől 1956. október 28-án családjával – több tucat más vezetőhöz hasonlóan – Moszkvába emigrált. 1956. november 17-én a szerveződő Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intéző Bizottsága kommünikében adta hírül, hogy őt is kizárták a pártból, de már 1957. februárban megkapta új párttagsági könyvét. Az 1957. május 9-én összehívott országgyűlés megfosztotta 1945. júniustól megszakításokkal (1945. november–1947. február, 1947. szeptember–1949. május) folyamatos parlamenti mandátumától.
Moszkvai tartózkodása idején fokozatosan eltávolodott a vele együtt menesztett pártve
zetők csoportjától. A Szovjet Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének főmunkatársaként érdeklődése a szociológia felé fordult. Emigrációjából 1958. szeptember 16-án térhetett haza. Előbb az MTA Közgazdaságtudományi Intézete általános osztálya tudományos munkatársaként dolgozott, majd 1961–1963 között a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettese volt. 1963-ban elnyerte a szociológiai tudományok kandidátusa tudományos fokozatot, ugyanezen évben megszervezte az MTA Szociológiai Kutatócsoportját, és kinevezték a Valóságfőszerkesztőjévé (1965-ig). Részt vett a gazdasági mechanizmus reformját előkészítő bizottságok munkájában. 1968-ban, egyrészt „revizionistának” bélyegzett tudományos nézetei, publikációi, másrészt a Csehszlovákia megszállását elítélő álláspontja miatt, leváltották a szociológiai kutatócsoport éléről, és az MTA Ipargazdaságtani Kutatócsoportjához helyezték át. 1973-ban az MSZMP PB határozatot hozott „néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről”, és 1973 májusában az úgynevezett „filozófusperben” revizionizmus vádjával elítélték: kizárták a pártból, s elbocsátották állásából. 1973 és 1974 között a Kontakta Alkatrészgyár, valamint a Taurus Gumiipari Vállalat gazdasági tanácsadója volt, szerződései lejárta után 1975-ben nyugdíjazták. Tudatosan vállalt és elméletileg megalapozott politikailag másképp gondolkozó szerepkörben elemezte a „létező szocializmust” és annak kádári rendszerét. Az 1980-as években nagy feltűnést keltett a Szabad Európa Rádió műsorában több részletben sugárzott életútinterjúja. 1988-tól – már nyugdíjasként – újra taníthatott a budapesti közgazdaság-tudományi egyetemen.