Mekis József
Született:
Budapest, 1910.03.10
Meghalt:
Budapest, 1984.02.11
Párt- és tömegszervezeti tagság:
Pártfunkció:
Munkahely, egyéb foglalkozás, szolgálat, jogviszony:
vezérigazgató
Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt.
1946.12 - 1948.04.18
főtitkár
Magyarországi Vas- és Fémmunkások Országos Szabad Szakszervezete
1948.04.20 - 1949
igazgató
Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek
1950.11.01 - 1952.06
elnök
Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezete
1952 - 1954
alelnök
Országgyűlés
1953.07.03 - 1955.04.18
elnökhelyettes
Minisztertanács
1955.04.18 - 1956.10.27
munkaügyi miniszterhelyettes
1957.01.26 - 1964.06.05
a munkaügyi miniszter első helyettese
1964.06.05 - 1966.09.29
Szerkesztett életrajz:
Apja, Mekis Ferenc szabósegéd még fia születése előtt meghalt, anyja neve Kinczel Leopoldina volt.
Hat elemit végzett, 1924-től a Hofherr-gyárban (Hofherr-Schrantz-Clayton- Shuttleworth Gépgyári Művek, HSCS) vasesztergályos-tanonc, felszabadulása után 1926. decembertől ugyanott segédként dolgozott tovább. Részt vett az 1930. szeptember 1-jei budapesti munkástüntetésen, amely a rendőrséggel való véres összetűzésbe torkollott. 1932- ben belépett a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetségébe, munkahelyén főbizalminak választották. 1944 végén csatlakozott a Magyar Kommunista Párthoz, 1945-ben munkahelyén üzemi párttitkár és gyári főbizalmi lett, egyúttal beválasztották a Kispesti Nemzeti Bizottságba, majd a helyi képviselő-testületbe. 1946–1948 között pártja Központi Ellenőrző Bizottságának póttagja is volt. 1946. decembertől a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt. vezérigazgatójaként dolgozott. Ottani és a Hofherr-gyárban végzett munkájáért 1948-ban megkapta a Kossuth-díj arany fokozatát. 1948. áprilisban a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Országos Szabad Szakszervezete főtitkárává, 1948. októberben az államosított szakszervezeti mozgalom központi szerveként akkor létrehozott Szakszervezetek Országos Tanácsa egyik alelnökévé választották.
1948. júniusban bekerült a Rákosiék által a kommunista és szociáldemokrata párt kikényszerített fúziója nyomán megalakult Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségébe. 1949. februárban szakszervezeti funkciójából fakadóan a megmaradt pártok elsorvasztására az MDP által életre hívott Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsa tagja lett. 1949. májustól 1958. novemberig országgyűlési képviselő, 1951. május–1953. július között egyúttal a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács tagja volt. 1949. októbertől egyéves pártiskolát végzett. 1950. novemberben kinevezték a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekre átkeresztelt csepeli Weiss Manfréd-gyár vezérigazgatójává. 1952-től a Vas- és Fémipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke volt.
1953. május 20-án az MDP KV Titkársága jóváhagyta középgépipari miniszterré történő kinevezését, amelyre azonban az 1953. júliusi kormányváltás és a tárca megszüntetése miatt nem került sor, helyette 1953. júliustól be kellett érnie az Országgyűlés alelnöki tisztével. 1954. május 30-án az MDP III. kongresszusán a Politikai Bizottság póttagjává választották. 1954. júniustól a Szakszervezetek Országos Tanácsának elnöke volt.
Nagy Imre bukásakor, 1955. áprilisban a PB rendes tagja és a megalakuló Hegedüs- kormányban a Minisztertanács elnökhelyettese lett. A forradalom kirobbanásának éjszakáján, 1956. október 23–24-én megtartott KV-ülésen kimaradt a PB-ből, október 27-én kormánytagsága alól is felmentették. A szovjet intervenció után csatlakozott a Kádár-féle vezetéshez, 1957. január–június között a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban miniszterhelyettesként a Munkaügyi Minisztérium megbízott vezetője, azután munkaügyi miniszterhelyettes, majd 1964. júniustól 1966. szeptemberi nyugdíjazásáig a munkaügyi miniszter első helyettese volt. Nyugdíjasként egészen haláláig a Szakszervezetek Budapesti Tanácsának elnökeként tevékenykedett.