oktatásügyi miniszterhelyettes
1955.01.10 - 1956.01.20
művelődésügyi miniszter első helyettese
1967.04.18 - 1974.06.21
művelődésügyi minisztériumi államtitkár
1973.08.03 - 1974.06.21
kulturális miniszter
1974.06.21 - 1976.07.22
Apja, Orbán József fakereskedő volt, anyját Friemann Etelkának hívták. Tízéves korától Budapesten élt, a Mátyás Gimnáziumban érettségizett, majd jogi tanulmányokba kezdett. Mivel származása miatt itthon nem vették fel az egyetemre, az első évet
Bécsben végezte el, majd Miskolcra iratkozott be, végül 1934-ben a szegedi Ferenc
József Tudományegyetemen szerzett doktori oklevelet, majd fél évig a londoni gazdasági és politikai főiskolán tanult. Nagy-Britanniában ismerkedett meg a marxizmus
elméletével és a kommunista mozgalommal. Hazatérése után egy ügyvédi irodában
helyezkedett el.
1937-ben Ságvári Endre révén kapcsolódott be a hazai munkásmozgalomba. Kezdetben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt V. kerületi ifjúsági csoportjában tevékenykedett, majd beválasztották az MSZDP Országos Ifjúsági Bizottságába, ahol az oktatási és a propagandaügyek felelőse lett. Tapasztalatai, jó írás- és előadókészsége
miatt 1939-ben kinevezték „Az ifjúság szava” című rovat vezetőjévé a Népszavánál.
Az újság népfrontos összefogást hirdető 1941-es karácsonyi számába másodmagával
írt cikket az ifjúság feladatairól. 1938 őszén csatlakozott a törvényen kívüli Kommunisták Magyarországi Pártjához. 1942. májusban a letartóztatás elől illegalitásba vonult,
az év őszén a KMP budapesti területi bizottságának titkára, 1943. júliustól a nevét Békepártra változtató kommunista párt központi bizottságának tagja volt, az ő feladata
lett a párt ifjúsági és értelmiségi politikájának irányítása.
1945. januártól a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetősége Propaganda Osztályának munkatársa, 1945. decembertől 1946 végéig, majd 1947 végétől az osztály vezetője volt. 1945. áprilisban beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, parlamenti
mandátumát – az 1953–1958-as ciklus kivételével – élete végéig megőrizte. 1945. novembertől 1949-ig pártja parlamenti frakciójának titkáraként is működött, 1947–1949-
ben tagja volt az Országgyűlés politikai bizottságának. Az MKP III. kongresszusán
(1946. szeptember 29–október 1.) bekerült a KV-ba, a testületnek a szociáldemokrata
pártnak az MKP-ba olvasztásával 1948. júniusban megalakított Magyar Dolgozók Pártjában is tagja maradt egészen 1956. októberig. 1948. decembertől 1950. áprilisig az
MDP KV Agitációs Osztályát vezette. 1950. szeptembertől a Vallás- és Közoktatásügyi
Minisztérium, az 1951. májusi átszervezéstől 1953-ig a Közoktatásügyi Minisztérium
csoportfőnöke, 1953-tól az Oktatásügyi Minisztérium Felsőoktatási Tanácsának titkára
és a Marxizmus–Leninizmus Oktatási Főosztály vezetője volt. 1955. januárban oktatásügyi miniszterhelyettessé nevezték ki. 1956. január végétől ismét a párt központi
apparátusában dolgozott, a Tudományos és Kulturális Osztály helyettes vezetője volt.
1956. október 6-án a törvénytelenül kivégzett Rajk László és társai újratemetésén az
MDP részéről ő mondta az egyik búcsúbeszédet.
Az 1956-os forradalom után csatlakozott a Kádár-féle vezetéshez, a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intéző Bizottsága november 21-i ülésén megtették az
(Ideiglenes) Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztálya helyettes vezetőjének, 1957. február 6-tól 26-ig ő helyettesítette osztályvezetőjét, Nógrádi Sándort
az IKB Szervező Bizottsága ülésein. 1957. júniusban beválasztották az MSZMP KB-ba,
1957. júliustól 1959. decemberig a KB tudományos és kulturális, majd 1967. áprilisig
agitációs és propagandaosztályát vezette. Tízéves pártközponti munka után állami
területre irányították át, 1967. áprilisban a művelődésügyi miniszter első helyettesévé,
1973. augusztusban – a tisztség létrehozásakor – a minisztérium államtitkárává nevezték ki. 1974. júniustól 1976. júliusi nyugdíjba vonulásáig a Művelődésügyi Minisztérium
kettéválasztásával létrehozott Kulturális Minisztériumot irányította. Emellett 1974-től
az Országos Közművelődési Tanács alelnöke, 1976-tól nyugdíjasként elnöke volt.