Név:
Kádár János
Született:
Fiume, 1912.05.26
Meghalt:
Budapest, 1989.07.06
Beosztás:
első titkár
Testület:
MDP Pest Megyei Bizottsága
Kádár János
Született: Fiume, 1912.05.26
Meghalt: Budapest, 1989.07.06

Névváltozatok:
    - 1945.03.01 Csermanek János
    Czermanik János

Párt- és tömegszervezeti tagság:

Pártfunkció:

Munkahely, egyéb foglalkozás, szolgálat, jogviszony:
    helyettes vezető Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága 1945.01.21 - 1945.04.28
    belügyminiszter 1948.08.05 - 1950.06.23
    Államminiszter Minisztertanács 1956.10.30 - 1956.11.04
    elnök Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1956.11.04 - 1958.01.28
    Államminiszter Minisztertanács 1958.01.28 - 1961.09.13
    elnök Minisztertanács 1961.09.13 - 1965.06.30

Szerkesztett életrajz:
Az 1918-ig „önálló testként” (corpus separatum) Magyarország részét képező, ma Rijeka
néven Horvátországhoz tartozó adriai kikötővárosban született házasságon kívüli
gyerekként, így anyja, Czermanik Borbála nevére anyakönyvezték, aki abban az időben
Abbáziában (ma Opatija) szolgált szobalányként. Apját, az akkor Fiumében katonáskodó
Krezinger Jánost csak 1960-ban ismerte meg személyesen. Iskolai bizonyítványaiban
és más irataiban a Csermanek név szerepel, az illegális kommunista mozgalomban
használt Kádár nevet 1945. márciusban vette fel hivatalosan.
Kisgyermekkorában nevelőszülőknél élt a Somogy vármegyei Kapolyon. 1918-ban
Budapesten cselédeskedő édesanyja magához vette. A négy elemi és a négy polgári
elvégzése után 1927-ben írógépműszerész-tanonc lett. Segédlevelét 1929-ben szerezte
meg, de csak fél évig tudott szakmájában dolgozni (mestere, Izsák Sándor műhelyében),
attól kezdve 1945-ig alkalmi munkákból élt. 1931-ben belépett az illegálisan
működő Kommunisták Magyarországi Pártja ifjúsági szervezetébe, a Kommunista Ifjúmunkások
Magyarországi Szövetségébe. Még az év novemberében letartóztatták,
majd bizonyítékok hiányában 1932. februárban szabadon bocsátották, egyúttal rendőri
felügyelet alá helyezték. 1933 tavaszán bekerült a KIMSZ budapesti északi kerületi,
rövidesen budapesti területi bizottságába. 1933. júniusban újra letartóztatták, s egy
elhúzódó eljárás során 1936. júniusban jogerősen két év fegyházra ítélték. Mivel 1935.
január végén ideiglenesen szabadon bocsátották, büntetésének fennmaradó részét
1937. februártól júniusig töltötte le a szegedi Csillag börtönben, ahol Rákosi Mátyással
is megismerkedett.
Szabadulása után az illegális kommunista párttal megszakadt a kapcsolata, s 1937.
szeptemberben belépett a legálisan működő szociáldemokrata pártba. 1939-től az
SZDP Budapest VI. kerületi (terézvárosi) szervezetének körzeti titkára volt. 1940 végén
bevonták a KMP VI. kerületi sejtjének tevékenységébe, 1942. májusban a KB titkárságának
tagja, 1943. februárban a testület több tagjának letartóztatása után a párt vezető
titkára lett. 1943. júliusban a sorozatos lebukások követően, a Komintern megszüntetéséről
értesülve, az általa vezetett KB feloszlatta a KMP-t, és Békepárt fedőnév alatt
szervezte újjá. 1944. áprilisban Jugoszláviába indult, hogy Tito segítségével felvegye a
kapcsolatot a moszkvai kommunista emigrációval, de a határon elfogták. Valódi kilétét
sikerült eltitkolnia, így katonaszökevényként „csupán” két év fegyházat kapott. 1944.
novemberben egy Németországba tartó szerelvényről megszökött, és visszatért Pestre,
ahol a szovjet csapatok megérkezéséig Péter Gáborral együtt bujkált.
1945. január 19-én részt vett az immár legális Magyar Kommunista Párt budapesti
központi bizottsága első ülésén. Miután a volt moszkvai emigráns, Gerő Ernő (aki Rákosi
Mátyás hazatértéig az első számú vezető volt a pártban) Debrecenből megérkezett a
fővárosba, a KMP 1943. évi feloszlatása miatt szigorú megrovás pártbüntetéssel sújtották.
1945. január végén a nagy-budapesti rendőr-főkapitányság helyettes vezetőjévé
nevezték ki. A KV 1945. április 13-i ülésén a KV Titkárságának tagja, a káderosztály vezetője
és a budapesti területi pártbizottság titkára lett. Az 1945. májusi pártkonferencián
beválasztották az újonnan megalakított Politikai Bizottságba, a budapesti területi
pártbizottság vezetését viszont Rajk Lászlónak kellett átengednie. 1945. novembertől
1948. augusztusig a nagy-budapesti pártbizottság titkára, 1946. októbertől pedig az
MKP főtitkárhelyettese volt, posztját az SZDP 1948. júniusi beolvasztásával létrejött
Magyar Dolgozók Pártjában is megőrizte a tisztség 1951. márciusi megszüntetéséig.
1948. augusztusban Rajk László utódaként belügyminiszterré nevezték ki. E minőségében
és az MDP KV Államvédelmi Bizottsága háromfős operatív bizottsága tagjaként
(a másik két tag Rákosi és Farkas Mihály volt) személyesen is részt vállalt az 1949.
május végén letartóztatott Rajk kihallgatásában, s igyekezett rávenni, hogy fogadja
el a per „koncepcióját”. Minisztersége alatt vették őrizetbe többek között Mindszenty
József esztergomi érseket, számos korábbi szociáldemokrata politikust és az úgynevezett
tábornokper áldozatait. 1950. június 21-től az MDP KV Párt- és Tömegszervezetek
Osztályát vezette (kormánytagsága június 23-án szűnt meg), és bekerült a KV Szervező
Bizottságába is.
1951. április 20-án, a hazai kommunista vezetőket érintő eljárások keretében, koholt
vádak alapján letartóztatták (május 22-én kizárták a pártból, június 25-én megfosztották
1945. április óta folyamatos parlamenti mandátumától), s 1951. december 18-
án első, 1952. december 26-án másodfokon is életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték
(perének másodrendű vádlottja Donáth Ferenc, a harmadrendű Kállai Gyula volt).
A Nagy Imre-kormány megalakulása után megindított rehabilitációs eljárások során,
1954. július 22-én minden vádpont alól felmentették, és szabadlábra helyezték. 1954.
augusztusban visszakapta párttagságát, anyagilag is rehabilitáltá k, és szeptemberben
a Budapest XIII. kerületi, 1955. szeptemberben pedig a Pest megyei pártbizottság élére
helyezték. A R ákosi kényszerű lemondását és Gerő megválasztását hozó 1956. júliusi 18–
21-i KV-ülésen a testület titkáraként visszakerült az MDP KV-ba és a PB-nek is tagja lett.
Az 1956-os forradalom kirobbanása után két nappal, október 25-én a felmentett
Gerő utódaként a KV megbízta az első titkári teendők ellátásával. Ugyanezen a KV-ülésen
az október 23/24-én éjjel a forradalom leverésének irányítására megalakult Katonai
Bizottságra utalva kijelentette: „a stábnak teljhatalmat kell adni.” A 26-i KV-ülésen –
reálisan értékelve a helyzetet – elismerte, hogy „most már ténylegesen munkástömegek
vannak velünk szemben”. Október 28-án a KV újonnan megalakított elnökségének
az elnöke lett. Október 30-tól formálisan november 4-ig államminiszterként tagja volt
Nagy Imre kormányának. Október 31-én részt vett az MDP feloszlatásában és az új
kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakításában, s a hétfős Intéző
Bizottság elnökévé választották. November 1-jei, az új párt megalakulását bejelentő
rádióbeszédében az eseményeket Rákosi uralmát lerázó dicsőséges népfelkelésként
értékelte. Az előre felvett beszéd elhangzásakor Münnich Ferenc társaságában már
a szovjet nagykövetségen tárgyalt, majd aznap éjjel a szovjet hadsereg repülőgépén
Moszkvába szállították; hollétéről politikustársai napokig semmit sem tudtak. A szovjet
vezetéssel folytatott megbeszélések során november 3-án elfogadta a felkínált kormányfői
posztot.
A szovjet invázió megindulásával egy időben, november 4-én hajnalban tért vissza
Magyarországra. Kárpátalja területéről a szolnoki rádióadó hullámhosszán sugárzott,
Moszkvában fogalmazott nyilatkozatában bejelentette az illegitim Magyar Forradalmi
Munkás-Paraszt Kormány megalakulását. A szovjet hadsereg egységei november 7-én
harckocsival szállították Szolnokról Budapestre, ahol Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke
előtt letette a hivatali esküt.
November 11-én vezetésével tartotta meg első ülését az MSZMP megszervezésére
hivatott Ideiglenes Intéző Bizottság , valamint az Ideiglenes Központi Bizottság .
A hatalomátvétel utáni első nyilatkozataiban még – taktikai megfontolásból – bántatlanságot
ígért a felkelőknek, a jugoszláv követségre menekült Nagy Imre és hívei
részére írásos garanciát adott (ez annyit ért, hogy a követségről távozókat nem a magyar,
hanem a szovjet hatóságok tartóztatták le). A társadalmi ellenállás letörésére és
hatalma megszilárdításához – részint a testvérpártok nyomásának, részint és a hatalma
jóformán egyedüli támaszát képező keményvonalasoknak engedve – azonban a régi-új
pártvezetés hamarosan az erőszak eszközeihez fordult. A pártvezetők szűk körében,
az IIB ülésén 1956. november 16-án (miután találkozott a kínai nagykövettel) Kádár már
diktatúráról beszélt. Az erőszak politikájához az ideológiai alapot az IKB december elejei
többnapos ülésén hozott határozat adta meg, amely, lezárva az október-novemberi
események megítélése körüli párton belüli vitákat, a történéseket egységesen ellenforradalomnak
minősítette, és a fegyveres harcot is indokoltnak tartotta az ellenforradalmi
veszély leküzdésére.
A forradalom résztvevőivel szembeni tervszerű és tömeges leszámoláshoz szükséges
jogi hátteret és szervezetrendszert, Kádár János márciusi moszkvai tárgyalásán
elért eredményeket követően, 1957 áprilisára-májusára sikerült megteremteni. Kádár
először az MSZMP IIB 1957. április 5-i ülésén fejtette ki a legsúlyosabb politikai bűnök
elbírálására alakítandó bíróság létrehozásával kapcsolatos nézeteit: „Meg kell csinálni a
népbíróságot, és ahol csak olyan, volt horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak
bátorságot, és disznóságokat csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra
ítélni és kivégezni.” Az 1957. december 10-ei PB-ülésen arra panaszkodott, hogy „nem
tudtuk elérni az ellenforradalom fő vezetőinek, kezdeményezőinek nagyobb mérvű fizikai
megsemmisítését. Nagy kár, hogy ezeket nem sikerült megsemmisíteni, mert azért
ezek a rendszer legveszedelmesebb ellenségei.” A forradalmat követő megtorlás halálos
áldozatainak száma 230 főre tehető (a kivégzettekkel és a börtönben elhunytakkal
együtt), s összesen mintegy 22 ezer főt börtönöztek be. Kádár a per többszörös elhalasztását
követően 1958 júniusában kivégeztette a forradalom megtagadását elutasító
Nagy Imre volt miniszterelnököt is.
Az MSZMP 1957. június 27–29-i országos értekezletén a KB és a PB tagjává, egyben
első titkárrá választották. 1958. január 28-ig, majd 1961. szeptember 13.–1965. június 30.
között pártvezetői tiszte mellett a miniszterelnöki teendőket is ellátta, de államminiszterként
a közbeeső időben is „felügyelte” a kormány működését. 1957–1960 között a
Hazafias Népfront Országos Tanácsa alelnöke, 1957–1964 között elnökségi tagja, 1958.
novembertől élete végéig országgyűlési képviselő, 1965. novembertől az Elnöki Tanács
tagja volt.
Az 1960-as évek elejére megszabadult a restauráció során táma szául szolgáló volt
rákosisták egy részétől. 1962. augusztusban a munkásmozgalmi vezetők elleni koncepciós
eljárások befejezéseként a volt sztálinista politikusok egy részét, köztük Rákosit és
Gerőt, kizáratta a pártból. 1961-re sikerült elérnie a mezőgazdaság termelőszövetkezeti
átszervezését, ezzel lényegében a magántulajdon teljes felszámolását. A társadalom
többsége számára egyfajta konszolidációt, felemás gyarapodást és nagyobb magánéleti
szabadságot jelentő 1960-as, 1970-es években az emberekkel gyakorta összekacsintó,
puritán, önmagát előszeretettel a kompromisszumok robotosának láttató
pártvezető a politikai status quo – külpolitikailag az őt hatalomra juttató Szovjetunióhoz
való hűség, belpolitikailag az MSZMP egyeduralma – megkérdőjelezhetetlensége
mellett, mintegy ennek fejében, az életszínvonal emelése érdekében a többi kommunista
államra kevéssé jellemző reformok bevezetésével is megpróbálkozott. 1968-ban
bevezette a gazdaságirányítás racionalizálását megkísérlő új gazdasági mechanizmust.
1968. augusztusban hozzájárult az eleinte általa is támogatott „prágai tavasz” magyar
részvétellel történő leveréséhez, a magyar csapatok Csehszlovákiába küldéséhez.
Ugyanakkor az 1970-es évektől viszonylag nyitott külpolitikát folytatott, az Egyesült
Államok és a Szovjetunió látványos elhidegülése idején is többször tárgyalt nyugati
vezető politikusokkal.
1972-ben szovjet nyomásra visszafogta (majd 1973–1974-ben tulajdonképpen leállította)
a reformokat, amellyel kifogta a szelet a PB keményvonalasainak (az úgynevezett
munkásellenzéknek) vitorlájából, és így sikerült megtartania hatalmát. A reformirányzat
kulcsembereinek feláldozása után 1977–1978-ra kiszorította a PB-ből szélsőbaloldali
ellenfeleit. A fogyasztás megszokott szinten tartása, amely rendszerének alapját
képezte, az 1973. évi olajárrobbanás után az ország eladósodásához, az 1980-as évek
második felére – az 1985-ben megkísérelt gazdaságélénkítési program kudarca nyomán
– a nyugati hiteleket felélő életszínvonal-politika teljes kifulladásához vezetett. A
valóság feletti kontrollt mindinkább elveszítő, elöregedő pártvezetőt ennek ellenére az
MSZMP XIII. kongresszusán (1985. március 25–28.) első titkárból főtitkárrá választották.
Bár még 1988 tavaszán is tagadta a válság létét, és határozottságot mutatott, az egyre
nyilvánvalóbbá váló gazdasági csőd és az ennek nyomán fellépő társadalmi elégedet5
lenség hatására összehívott 1988. május 20–22-i országos pártkonferencián több régi
hívével egyetemben kimaradt a PB-ből, s a számára megalkotott súlytalan pártelnöki
posztot kapta meg. Egyre súlyosbodó betegsége miatt, amelynek nyilvánvaló tanújelét
adta a KB 1989. április 12-i ülésén, 1989. május 8-án utolsó tisztsége alól is felmentették.
Azon a napon (1989. július 6.) halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság a törvényességi
felülvizsgálat során kimondta a Nagy Imre-perben elítéltek ártatlanságát.

Magyar Nemzeti Levéltár

Postacím: 1250 Budapest, Postafiók 3.

Cím: Budapest I. ker., Bécsi kapu tér 2-4.

Tel.: +36 1 225 2843, +36 1 225 2844 Fax: +36 1 225 2817

E-mail:

Nemzeti Emlékezet Bizottsága

Cím: 1088 Budapest, Vas u. 10.

Tel.: +36 1 800 1450 Fax: +36 1 391 1130

E-mail: