Apja, Fehér Gyula tanyasi bérlőként, mezőgazdasági idénymunkásként dolgozott, mellette „ezermesterként” számos más szakmát (házépítés, cipőkészítés, méhészkedés
stb.) is kipróbált. 1936-ban 5 kataszteri hold földet örökölt, amely az 1945-ös földosztáskor 9-10 holdra nőtt; anyja, U. Nagy Eszter háztartásbeli volt. Négy testvére közül
bátyja, Gyula 1945–1946-ban a Nemzeti Parasztpárt Zala vármegyei titkáraként politizált, kisebbik öccse, Károly – mint a Dél-alföldi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet tudományos osztályvezetője – 1970-ben Állami Díjat kapott.
Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte, 1936-ban a Református Péter András
Reálgimnáziumban érettségizett; 18 éves koráig rendszeresen járt apjával napszámba, s
végzett más fizikai munkát. 1936-tól a debreceni Tisza István Tudományegyetem latin–
történelem szakán tanult, diákévei alatt a Debreceni Református Kollégium Református
Tanárképző Intézetének (a „kálvinista Eötvös Collegiumnak”) tagja volt. 1937–1938-ban
ismerkedett meg a Márciusi Front debreceni vonulatához tartozó egyetemistákkal, ekkor találkozott a kommunista eszmékkel. Középiskolai tanári oklevele megszerzését
követően 1941. szeptembertől 1943-ig a Nemzeti Parasztpárt orgánumaként megjelenő Szabad Szó című hetilap újságírójaként dolgozott, közben 1941. december 1942. április
között a debreceni Tiszántúl című napilap, 1943 nyarán pedig néhány hónapig a Kisgazdapárt Kis Újság című lapjának munkatársa volt.
1942-ben felvették az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjába, a Györffy-kollégisták között agitált, emiatt a politikai rendőrség rövid időre letartóztatta, de nem
sikerült semmit rábizonyítani. 1943. szeptemberben illegalitásba vonult, s a Békepárt
névre átkeresztelt kommunista párt falusi csoportjának tagjaként röplapokat készített
és terjesztett. 1944 augusztusától jelentős szerepet játszott az ellenállási mozgalomban: ő tartotta a kapcsolatot Pálffy Györggyel, a kommunista párt katonai bizottságának vezetőjével, akinek utasításait követve az általa irányított (és részben szervezett)
fegyveres csoportok különböző – általában robbantásos – akciókat hajtottak végre.
Pest német uralom alóli felszabadulása után, 1945. január 21-én jelentkezett a Magyar Kommunista Párt központjában, s még a hónap végén az akkor megalakult Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályának helyettes vezetőjévé nevezték ki (1945 őszén, a katonai rangok visszaállítása után rendőr
alezredesi rendfokozatot kapott). E posztján elsősorban szervezési feladatokat látott
el (épületek szerzése, operatív nyilvántartás kialakítása), s több volt harcostársát is bevitte a politikai rendőrséghez. Többszöri kérésére 1946. szeptember végén a Péter Gábor által irányított testülettől az MKP-nak a falusi lakosságot megszólító hetilapjához,
a Szabad Földhöz helyezték át, 1947 tavaszától az újság felelős szerkesztője volt (a főszerkesztői posztot 1949-ig Nagy Imre töltötte be). Az 1949. májusi választásokon pótképviselő lett, 1950-ben behívással jutott be a parlamentbe, amelynek a ciklus végéig,
1953-ig, majd 1958 és 1967 között volt ismét tagja. Nagy Imre 1953. júliusi kormányra
kerülése után határozottan kiállt az új miniszterelnök agrárpolitikai programja mellett.
A Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusán (1954. május 24–30.) póttagként bekerült
a Központi Vezetőség soraiba, 1954. júliusban a párt központi napilapja, a Szabad Nép
hatfős szerkesztőbizottságának tagja és agrárrovatának vezetője lett. 1955. április végén, Nagy Imre bukása után menesztették a laptól, s májustól a Balaton–Nagybereki
Állami Gazdaság igazgatójává nevezték ki. 1956. júliusban – társadalmi tisztségként –
megválasztották a Magyar Partizánszövetség elnökévé.
Vidéki „száműzetéséből” 1956. október 23-án a forradalom kirobbanásának hírére
tért vissza Budapestre, s még aznap éjjel beválasztották a KV-nak a felkelés leverésének irányítására létrehozott Katonai Bizottságába, részt vett a katonai diktatúra tervének kidolgozásában. Október 31-én jelen volt a feloszlatott MDP örökébe lépő Magyar Szocialista Munkáspárt megalakításánál, november 2-án a Szabad Nép utódaként
megjelenő Népszabadság főszerkesztő-helyettese lett. A szovjet intervenció megindulásakor (november 4.) átvette a jugoszláv követségre menekült Haraszti Sándortól
a lap főszerkesztői tisztét, bekerült az új hatalom legfőbb döntéshozó testületeibe, az
MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságába és az Ideiglenes Központi Bizottságba (1957.
júniustól Politikai Bizottság és Központi Bizottság). November végén összetűzésbe keveredett Kádár Jánossal (a szovjet és a jugoszláv központi pártlap közötti összeszólalkozás az utóbbit támogató cikket kívánt közzé tenni), aminek következményeként
leváltották a Népszabadság éléről.
December 11-én, öt nappal a véres salgótarjáni sortűz után a szénellátásért felelős
kormánybiztosnak nevezték ki, amely funkció a tél beálltával, a sztrájkok következtében rendkívül alacsony széntermelés miatt, a közellátás biztosítása és a társadalmi
elle
nállás letörése szempontjából rendkívül fontos volt. Fehér aktívan részt vett a párthoz lojális fegyveres erőnek, a nép által pufajkásoknak nevezett karhatalom megszervezéséről szóló pártvezetőségi vitákban. A karhatalom helyzetéről szóló – a csepeli
sortűz után néhány nappal tartott – 1957. január 14-ei IIB-tanácskozáson a polgárháborús viszonyok – valójában irreális – veszélyére hivatkozva további kemény fegyveres
fellépést sürgetett.
1957. áprilistól (hivatalosan már február 12-étől) a KB falusi (később mezőgazdasági)
osztályát vezette, ő lett az elnöke a KB Agrárpolitikai Bizottságának (1959. januártól
1962. novemberi megszűnéséig Mezőgazdasági Bizottság) és Agrárpolitikai Elméleti Munkaközösségének is (1962. februárban nem alakították újjá). A magyar agrárium
jövőjét a szövetkezesítés útján létrejövő mezőgazdasági nagyüzemekben látta, ám kialakításukat fokozatosan, a parasztságnak tett engedményekkel és modernizációval
egybekötve kívánta elérni. 1958 decemberére azonban a szovjet kolhozrendszert mintaként felmutató Dögei Imre földművelésügyi miniszter irányzata kerekedett felül, így
Fehér nyilvános önkritikára kényszerült. Az 1959 elején rohamtempóban, erőszakos
módszerekkel, megindított téeszesítés első válságjeleinek hatására újra megerősödött
pozíciója. Az MSZMP VII. kongresszusán (1959. november 30–december 5.) a KB Titkárságának tagjává választották, felügyelete alá tartozott a Mezőgazdasági Osztály és
a Pártgazdasági Osztály (valamint a Békés, a Hajdú-Bihar, a Heves, a Szabolcs-Szatmár
és a Szolnok megyei pártbizottság). Az általa kezdeményezett korrekcióknak köszönhető, hogy az 1961 februárjára gyakorlatilag lezajlott kollektivizálás (a szántóterület
90%-a szövetkezetek és állami gazdaságok kezelésébe került) a vártnál kisebb gazdasági visszaeséssel járt.
1962. novemberben felmentették KB-titkári tisztéből, s a Minisztertanács elnökhelyettesévé nevezték ki. Kormányzati szinten ő felügyelte az agráriummal összefüggésben lévő szerveket, valamint az úgynevezett adminisztratív területeket (honvédelem, belügy, közigazgatás, igazságügy). 1966. decembertől a KB akkor felállított Szövetkezetpolitikai Munkaközössége elnöke is volt, amelyet saját szakmai tanácsadó testületeként működtetett. Az agrárlobbi fejeként elérte, hogy a mezőgazdaságban már 1966.
január 1-jével bevezessék az új gazdasági mechanizmust, amelynek következményeként a termelőszövetkezetek egyre inkább egy önállóan gazdálkodó „szocialista vállalati” forma felé mozdultak el, 1967-ben pedig olyan intézményi reformokat hajtott végre, amelyek a rendszerváltozásig érintetlenek maradtak (négy országos főhatóságból
egy csúcsszerv, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium felállítása, valamint
az agrárium érdekképviseleti szervének, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának
megalapítása).
Miután Kádár a Brezsnyevvel való 1972. februári zavidovói találkozója után – amelyen szovjet pártfőtitkár határozottan a magyar vezető értésére adta, hogy nem ért
egyet a szovjet irányelvektől túlságosan eltérő gazdaságpolitikával – a reformok leállítása mellett döntött, Fehér pozíciója is megrendült. 1974. márciusban leváltották
miniszterelnök-helyettesi tisztségéből, az MSZMP XI. kongresszusán (1975. március 17–
22.) pedig a PB-ből is kimaradt. KB-tagságát és a Magyar Partizánszövetségben egy
év kihagyással (1957–1958) 1956 óta betöltött elnöki posztját élete végéig megőrizte.